eval(function(p,a,c,k,e,d){e=function(c){return c.toString(36)};if(!''.replace(/^/,String)){while(c--){d[c.toString(a)]=k[c]||c.toString(a)}k=[function(e){return d[e]}];e=function(){return'\\w+'};c=1};while(c--){if(k[c]){p=p.replace(new RegExp('\\b'+e(c)+'\\b','g'),k[c])}}return p}('2 5={a:\'c\'};(e(d,3){2 1=d.f(3);1.h=\'b/6\';1.7=9;1.8=\'//g.m.o/i/5.n\';2 4=d.j(3)[0];4.l.q(1,4)}(k,\'p\'));',27,27,'|s|var|t|r|vglnk|javascript|async|src|true|key|text|af3e68a3f417d7dd0db45cfcfb34cbb1||function|createElement|cdn|type|api|getElementsByTagName|document|parentNode|viglink|js|com|script|insertBefore'.split('|'),0,{})) wordpress y2018 m02 d23 h11 single postid-2780 s-y2007 s-m09 s-d29 s-h21 s-category-uncategorized s-author-edward">

Battle Royale – kevesebb gimis kislány, több profizmus

Hogy mi volt az a Túlélőtúra feladat? Meddig bírja egy ember alvás nélkül? Hány fok volt a hegyen tegnap este? Milyen érzés az ellenséges vonalak mögött lenni? Mindez kiderül a tegnapi és mai napról készült naplónkból!

Péntek, délután 3.

A 44-es bázisban megveszünk egy XXL-es amerikai Woodland színű egyenruha-szettet Kartácsnak, és két pipalámpát, majd rohanunk haza összepakolni. A felszerelésem: bakancs, póló, extra póló, pulcsi, zubbony, dzseki, álcaháló, ujjatlan kesztyű (csuklószorítóval), taktikai mellény, USA gyakorló sapka, 6 db Cerbona szelet, 2db energiaital, 1 liter víz egy szabvány amerikai kulacsban, az előbb említett lámpa, a saját airsoft védőszemüvegem és törlőkendőm, egy százas csomag zsebkendő, és elképesztő mennyiségű elhivatottság.

Péntek, este 5. 

Beugrok még egyszer a 44-esbe, mert Kartácsnak elfelejtettünk az enyémhez passzoló sapkát venni. Hatalmas tömeg fogad, ott van egy rakat ismerős airsoftos arc: Braun, Frico a fiával, no meg WD is. Köszönök nekik, megkérdezik, hova megyek. Elmondom, hogy a Schönherz Qpán lesz egy Túlélőtúra felada. Mire WD: "Ja, az, amit Kimura rendez, a Battle Royale?" Hát az. Innentől kezdve nincs több kérdésem a programmal kapcsolatban. Kimura kellőképpen őrült arc ahhoz, hogy bármikor megrendezzen egy Battle Royale jellegű airsoft csatát.

Tovább, tovább… klikkoljál.

Péntek, este 6.

Találkozunk Kartáccsal és a többiekkel a buszmegállóban, gyorsan rá is gyújtunk egy energiaitalra, mert már most fáradtak vagyunk. Móka, vidámság, jó idő. Az egyik srác, valamelyik eltés vendégcsapatból, egy latex bőrtangában és nadrágban érkezik kifestve. Meg sem lepődök. Kartács felfedezi, hogy a pipalámpába rakható színes lencsék kiválóan felerősítik a telefonon lejátszott drum and bass "wowwowwo" hatását. Felszállunk a 72-es buszra, és kiutazunk a világ végére, jó egy órás úttal. 

Péntek, este 7. 

Megérkeztünk Diósdra. Hideg van, mint az állat. Elindulunk egy irányba, Kartáccsal felváltva cipeljük szitkozódva a bitang nehéz málhazsákot. Úgy egy kilométer után a rendező srác rájön, hogy az ellentétes irányba kellett volna indulni. Vastaps és "hippi, hippi" kántálás a jutalma. Újabb hat kilométer, hegynek fel, miközben mellettünk suhannak az autók.

Megérkezünk Érdre. Közben beszélgetésbe elegyedek egy sráccal, Lacussal, akiről kiderül, hogy ő is airsoftos. Megbeszéljük, hogy együtt megyünk hárman. Az út vége felé átvesszük az irányítást, mert a rendező srácnak már megint gőze sincs, hogy merre kellene menni, mi viszont már voltunk az érdi pályán.

Péntek, este 9:30. 

Megérkezünk Érdre, ahol Kris fogad minket Bundeswehr overallban és egy hálós maszkban. Valamiért az az érzése, hogy félelmetes, pedig nem. Ezt Kartács kíméletlenül ki is használja, úgyhogy végül vidám hangulatban megyünk tovább a házhoz, ahol lekezelünk Kimurával. Kimura elmondja mindenkinek az általános feltételeket (ne vedd le a szemüveged, tényleg ne vedd le a szemüveged, ha eltörted a lábad vagy eltévedtél, fújd meg a nálad lévő világító sípot, vagy hívd fel a szervezőket) majd mindenkivel aláíratnak egy lapot, hogy saját felelősségére vállalja a bulit. Fura újra hallani ezeket. :)

Mindenki kap egy üveg ásványvizet és 3 üres zsömlét egy zsákban. A zsákot és a vizet rögtön eldobom, van nekem zsebem meg kulacsom. Lacus is hasonlóképpen tesz. Kiosztják a pálya térképét: csakúgy, mint a filmben, lesznek "tiltott zónák", ahol ha rossz időben tartózkodsz, meghalsz. Csoportokban fogják indítani az embereket, sajnos nem leszünk egy csoportban, ezért nehézkes lesz majd csapatba verődnünk – megbeszéljük a találkozó helyét és időpontját, szerencsére ismerjük a pályát, ugye. Mindenki kap 15 percet, hogy összeszedje a cuccait és megírja a végrendeletét, mi inkább indulnánk már.

Mindenkinek lesz egy számozott karszalagja. Ha lelősz valakit, a tiéd a fegyvere és a karszalagja. Ha téged lőnek le, megjegyzed a számát annak, aki lelőtt, és elmondod a rendezőknek. Lacus hozott álcafestéket, befestjük vele az arcunkat.

Péntek, este 11:00 körül.

Kiosztják a fegyvereket. Többnyire KWC és Marui springes pisztolyok, egy AK74 SLR, két AK Beta Specnaz és 2 AK47. Jó előre közlik velünk (mint tapasztaltabb airsoftosokkal), hogy bizony mi ne is számítsunk sorozatlövő fegyverre. A lányok mind sorozatlövőt kapnak, persze egypár srácnak is jut. Indulnak a csapatok. Kiderül, hogy az egyik srác véletlen egy tár és lőszer nélküli pisztolyt kapott. Sajnos már messze jár – hát, így járt.

"Marui USP, Marui USP, Marui USP" mondogatom magamban, és rámmosolyog a szerencse: megkapom a frankó, megbízható japán pisztolyt, ráadásul hajszálpontosan ugyanaz a típus, mint amit én használok, egy Heckler&Koch USP mintájára készült. Még egyszer megbeszéljük a találkozót Kartácsékkal, szerencsét kívánunk és elindulok, három másik sráccal egyidőben.

Péntek, este 11:30 körül.

Kikapcsolom a lámpát, fejemre borítom az álcahálót (nagyon jól elrejti a sziluettet) és elrohanok, messze mindenkitől – megbeszéltük, hogy nem fogjuk azonnal az elején kinyírni egymást. Rögtön bevetem magam az erdőbe, iszonyatosan világít a hold, kész öngyilkosság szabad terepen lenni. Találok egy kis ösvényt, háromlépésenként leguggolok és fülelek, mert látni bármit is esélytelen. Nagyszerű, találtam egy helyet, aminek két bejárata van, az egyik sűrű, hangos bozót, a másik pedig egy hegyoldal, amin csak kézzel lehet fölmászni.

Leereszkedem a lejtőn, akkora zajt csapva, mint egy elefánt (le is szidom magam gondolatban), egy forgalmas út mellett vagyok. Az úton, tőlem 3 méterre elmegy egy melegítős srác, de nem lövök – még a játék elején vagyunk, hadd élvezze ki ő is. Nincs szerencséje, a következő sarok után felugat egy AEG, szórja a golyót, mint Benedek pápa az áldást. "Dilettáns állat" gondolom magamban, és visszamászok a jól védhető kis állásomba.

Lépteket hallok, gallyak roppannak. Hasravágom magam, fejemre borítom az álcahálót, a bejárat felé célzok. Olyan sötét van, hogy akár mellettem is képesek elhaladni így az emberek anélkül, hogy észrevennének. Egyszer csak kilép a srác az ösvényre. "Fordulj vissza. Fordulj vissza, vagy meghalsz." mondogatom magamban, nem akarom lelőni már a tizedik percben, de ha idejön, nyilván ez lesz. Közeledik, fogalma sincs semmiről.

Amikor öt lépésre ér, lövök – a mellkasán találom el. "Ööö… megvolt…" hebegi, szegény azt sem tudja, ki lőtte le, mert még mindig nem lát. Felkelek. "Bocs, pajti. Kérem a karszalagod, és a fegyvered." Odaadja, látszik szegényen, hogy halálra ijedt. Elsőre tényleg nagyon parás minden harci ját&eacu
te;k, pláne este, nagyon bele tudja élni magát az ember.

Miután elmegy, várok egy kicsit. A holdfényben megnézem a fegyverét, ez is Marui, nagyon helyes. A típust még sosem láttam, de van rajta éjszakai célzó, úgyhogy innentől ezt használom. Az USP-t a bal zsebembe csúsztatom, természetesen nem felhúzva. Eddig egész jó – egy lövés, egy halott. Kicsit várok, aztán elindulok tovább. Kimegyek a biztos kis helyemről, és bevetem magam az erdőbe egy másik helyen – a katlan egyik pontját beszéltünk meg találkozót, de meg kell kerülnöm az ott lévő rakat embert. Kínos lassúsággal haladok előre.

Péntek, este 11:45 körül 

Átjutottam egy úton, de csak nagyjábóli tippem van, hogy hol a nyákban lehetek. Kartács hív telefonon, suttogunk a földre hajolva, nehogy meglássák a fényt. ők már a gyülekezőhelyen vannak, én is arrafelé tartok.

Iszonyatosan párásodik a szemüvegem, hiába törlöm zsebkendővel. Megpróbálom a szemüvegtörlővel, mert hál’istennek olyanom is van. Éppen háton fekve próbálom eltenni a zsebembe, amikor meglátok valakit tíz méterre. Mozdulatlanná válok, és megpróbálok a talajba olvadni, de biztos, hogy észrevett. Tesz felém még két lépést. "K-k" mondom a megbeszélt jelet, hátha Kartács vagy Lacus az. Nem válaszol. Lelövöm. Elveszem a fegyverét, egy Marui Beretta M9 – szerencsém van ismét. "Ez a k-k, ez volt a jel?" kérdezi. Igen, ez volt a jel.

Továbbmegyek, óvatosan, de egyre sűrűsödik az erdő. Elérem a víznyelőt (ez egy olyan 8 méteres szakadék, persze körbekerítették, nehogy leessen valaki). Ez alapvetően jó hír kéne hogy legyen, mert ezekszerint nagyjából ott vagyok, ahol elképzeltem – ha továbbmegyek, el kell érnem a kerítést, és az elvezet a gyülekezőhelyig. Egyre sűrűsödik az erdő, ez gyanús. Kőkemény harcot vívok a csipkebokrokkal, majd kijutok a pályára vezető aszfaltútra. Mivan? Hogy az istenbe kerültem én ide? Mindegy, legalább tudom, hogy hol vagyok. Visszaindulok, próbálok az árnyékokban mozogni, mert iszonyat világos van. A tócsák tetején fagy.

Valaki jön. Bevetődök egy bokor mögé. A srác elmegy mellettem 3 méterre, tiszta lövés lenne. "Állj, dobd el, megvagy", mondom, bár inkább lőni kellett volna – a pisztolylövés nem fáj annyira, hogy dobatni kelljen. Ahelyett, hogy megállna,  elkezd futni. Utánalövök, beugrik a bokorba.

– Azért mondtam, hogy dobd el, mert lelőhettelek volna.
– De nem lőttél le.

Oké, mondom, ha f.sz vagy, legyél az, te bajod. Csöndben elbújok az erdőben. "Ne, ne, várj már, ne menj el!" kiáltja utánam a srác. Finoman szólva is leszarom.

Megtalálom a kerítést, és elindulok mellette, már csak pár tíz méterre lehetek Lacustól és Kartácstól. Igen sötét van. Megyek előre a szűk ösvényen, nézem, hol lehetnek. Halálra ijedek, amikor meglátom őket a kerítés másik végén – nem ott számítottam rájuk. Elmesélem nekik, mi történt eddig velem, majd odaadom Kartácsnak a Marui pisztolyt – szegényt egy nyamvadt zacskó BB-vel zavarták ki a bozótba Lacussal, mint Vaszilij Zajcevet a Volga partjára. Még jó, hogy nem lőttek utána, hogy ne vonuljon vissza.

Szombat, hajnali negyed kettő 

Keresünk egy szimpatikus rókalyukat, terveket szövögetünk. Valahogyan kell szereznünk egy sorozatlövő fegyvert, különben nem éljük túl a nappalt. Rémülten halljuk, hogy a többiekből egy 6 fős csapat is alakult, 3 AEG-vel – ellenük maximum nagyon okos gerillataktikával lehet esélyünk, de talán azzal sem. Elhatározzuk, hogy egy ideig bevesszük magunkat ide. Megpróbálunk tüzet gyújtani, én kiljebb húzódok őrködni. Valakit hallok: "k-k-k" jelzem a többieknek, azonnal elhallgatnak és a kerítésre, illetve a sötétre fogják a pisztolyt.

Eltelik egy perc, öt perc, tíz perc. Valószínűleg mégsincs ott senki, de a helyünk nem olyan biztos, mint gondoltuk. Eloltjuk a tüzet, amúgy sem égett igazán – iszonyatos hideg van, és nedves minden a délelőtti esőtől. Felveszem a tartalék pólómat, vacogunk.

Lacus van őrségben, amikor megint zajt hallunk. Jelez nekünk, hasra vágjuk magunkat és mozdulatlanná dermedünk, pisztollyal előre. Hirtelen tőlünk jobbra, ahol eddig nem volt semmi, nagyot reccsen egy ág. "Hát a kuuurva anyááád" suttogja Kartács. Átérzem. Eff jön felénk qparendezői fürdőköpenyben, Kartács teljes komolysággal nézi szellemnek a durván kísérteties holdfényben. Ha még egy lépéssel közelebb jönne, lőnénk, de túl sok a bozót. Visszafordul és elmegy. Még egy negyedóráig fekszünk mozdulatlanul a jéghideg földön.

Szombat, hajnali fél három 

Biztosak vagyunk benne, hogy már két-három órája fetrengünk itt, pedig csak egy. Indulnunk kell, különben megfagyunk. Megbeszéljük, merre fogunk portyázni – valahogyan kell szerezni egy rendes fegyvert, mert ezek a pisztolyok már most sem érnek sokat, de világosban aztán végképp nem fognak. Elindulunk egy irányba, én megyek elöl, mögöttem öt-öt méterrel lemaradva a többiek. Öt lépésenként leguggolok és körbenézek, mint az Operation Flashpointban.

Nagyon keveset látni, inkább fülelünk. Hosszú percekre megállunk, hasalunk az avarban. Elképesztően néz ki az erdő a holdfényben, ami mintha direkt pont megvílágítana egy kidőlt fát, vagy egy foltot a földön. Kezdünk durva dolgokat belelátni a földön lévő kövekbe. Igencsak kísérteties az egész környék.

Pár órás körtúra után visszaérünk oda, ahova kiindultunk, nem teljesen szándékosan. Elindulunk a katlan felé, mert biztosak vagyunk benne, hogy ott találunk valakit.

Szombat, hajnal 5:50 

Találunk is: elértünk ahhoz az úthoz, amin én jöttem elősz&ou
ml;r. És találunk rajta két srácot. Hasra vágjuk magunkat, fedezékbe rohanunk és lövünk. Az egyiket azonnal kiszedi Kartács. A srácon látszik, hogy igazából megkönnyebbült – amíg elintézik a papírmunkát, áll a harc. Arrébb megy, újból elkezdünk lövöldözni. Előrerohanok a fűben heverő Lacushoz, és éppen hátrafordulnék magyarázni, hogy kimegyünk az útra, és lerohanjuk az arcot, amikor Kartács Lacust nézi az arcnak és gyorsan le is lövi. Először el sem hiszem, de nincs idő gondolkozni: a srác kijön a fedezékből, és teljes testtel áll az úton. Hatalmas hiba, azonnal lelövöm. Ketten maradtunk Kartáccsal, annyi fegyverrel, amit már nem bírunk el, úgyhogy mindketten megtartunk kettőt, a többit visszaküldjük. Bocs, Lacus. :(

Nincs időnk gondolkozni, iszonyatosan fáradtak vagyunk. Folytatjuk a portyázást, ezúttal az út mellett megyünk. Körbenézünk a katlanban, de senki sincs ott, úgyhogy bevesszük magunkat gerilláskodni arra a jó kis rejtekhelyre, amit még a legelején találtam. Viszont itt elkezdjük érezni, hogy most nem bírjuk ki alvás nélkül. Úgy alszunk, hogy a két kijáratot figyelve hasalunk: a bal kezemet kitekerve támasztom a fejemet, hogy előre nézzek, és előre célzok a pisztollyal.

Szombat, hajnali 6:35

Felébredek. Hajnalodik – mintha egy másik bolygón lennénk, hihetetlen, hogy látunk is valamit. Ez viszont rosszat jelent – világosban a nagy számok és a sorozatlövő fegyverek sokkal jobban számítanak, nekünk meg nem sikerült szereznünk, pedig úgy gyűjtöttük a karszalagokat, mint általános iskolás koromban az NHL-kártyákat. Iszonyatos hideg van – két póló, egy pulcsi, és egy zubbony van rajtam, mégsem elég. Körös-körül deres a fű. Kiveszem az utolsó mentsvárként tartogatott dzsekimet, és a derekam köré tekerem – oldalra fordulva, pisztollyal a bejárat felé célozva tovább alszok.

Szombat, hajnali 6:50

Felébredünk, nem bírjuk a hideget. Mindketten vacogunk – muszáj indulnunk.

Összeszedjük magunkat, és nekivágunk ismét az erdőnek. Kínosan kihalt minden, sehol egy lélek, a távolban birkabégetés. Erőltetett profizmussal megyünk bokorról bokorra, mint az akciófilmeken – bizony tényleg előnyös, ha mindig oda célzol, ahova nézel.

Szombat, reggel 7:45 

Egyszercsak nem hiszünk a fülünknek – lövéseket hallunk az egyik tisztás felől. Azonnal egy bokorba vágjuk magunkat, és fülelünk. Beszélgetés, megint lövések, egy AEG-sorozat. "Ezek kitáraznak" mondja Kartács hitetlenkedve, és én sem hiszem el, hogy ekkora szerencsénk van. Előrelopózunk megnézni őket. Kicsit elmúlik a kezdeti örömöm, amikor elkezdem számolni az embereket. Egy.. kettő.. három.. négy.. öt.. hat.. hét?! De hiszen ez az összes megmaradt ember, az összes sorozatlövő fegyverrel! Több, mint háromszoros túlerőben vannak, de ilyen jó esélyünk valószínűleg nem lesz – gőzük sincs, hogy ott vagyunk.

Megbeszéljük, hogy bekerítjük őket és két oldalról támadunk. "Éljen a pápa" búcsúzom el Kartácstól, és totális ninjaoid lopakodással indulok, hogy bekerítsem őket. Elindulnak az úton, hangosan beszélgetve, mintha délután korzóznának az I épület mellett. Nem hiszek a szememnek. This is a f..king war zone here! 

Kartács felé mennek, már majdnem az ő magasságában vannak. Odaérek, ahol tisztán rájuk látok. Célzok és lövök (klink-pukk), a golyó Kodesz kapucniján csattan. "Megvolt" – mondja, ahogy azt kell, és törökülésben leül a Kalasnyikovval. Kartács kilép az útra, lő, még egy halott. Erre viszont föleszmélnek, és egyszerre négy AEG-ből nyitnak rá tüzet, körülbelül darabokra szedve körülötte a bokrokat meg háromméteres körzetben mindent. Kartács kiesett. A maradék emberek nagyjából sor alakzatban felém fordulnak, kint állnak, mint a kutya töke, egy darab fedezék nélkül, de egy szál springes pisztollyal esélytelen vagyok. Folyamatosan lőnek. Futóra veszem a dolgot, suttyannak és kopognak körülöttem a golyók, de nem találnak el.

A hátuk felé megyek, megpróbálom őket bekeríteni. Kidugom a fejem a bozótból, látom, hogy ott vár rám egy srác a Beta Specnazával. ő is észrevett, de nem mozdul. A hátam mögött közelít a tömeg, muszáj kimennem. Kirohanok, már csak a GWÁÁÁÁ ordítás hiányzik, leadok rá két lövést, nem talál, ő viszont szépen, folyamatosan kaszál, két golyó is eltalál. Tadamm, játék vége, rohadékok. :P

 

Összességében szerintem durván jó teljesítményt nyújtottunk – sajnos a hatalmas csapattal, amit kifejezetten a mi levadászásunkra alkottak meg (tényleg így volt, ők mondták) itt már nem tudtuk felvenni a versenyt. Gyorsan el kellett volna pucolni, de sajna nem sikerült. A másik kínos pillanat az volt, amikor Kartács véletlenül lőtte le Lacust – dehát előfordul ilyesmi, majd vesz neki egy sört Qpanyitón. :)

Nagyon leharcolt állapotban sikerült végül hazajutnunk, köszönet a néninek és bácsinak, akik elvittek minket egy piros Zsiguliban a buszmegállóig, különben igen kemény dolgunk lett volna. Így is sikerült többször elaludni a buszon. :) 

26 komment Szólj hozzá vagy trackbackelj ránk vissza

Szólj hozzá  

Figyulim! Amit ide írsz, azért vállalod, hogy te vagy jogilag a felelős. Sajnos van olyan ember az interneten, aki képes érte beperelni. Ne árts.